2017 július 16, vasárnap

Csokis mascarponés brauni recept

Nagyon finom vendégváró:

Hozzávalók:

 

Csokis réteg:
115 gr keserű csokoládé (legalább 60-70 %-os)
115 gr sótlan vaj
80 gr cukor (én eritritet használtam)
2 tojás
5 dkg liszt
csipet só

Krémsajtos réteg:
1 tojás
225 gr mascarpone (vagy krémsajt)
5 dkg cukor (eritrit)
1-2 kávéskanál vaníliakivonat, vagy 1-2 vaniliáscukor.



Elkészítés:


1. Egy lábasban forraljunk vizet, tegyünk a lábasra egy fémtálat (olyan nagyot, amiben majd a csokis tésztát össze tudjuk keverni) , tegyük bele a darabokra tört csokoládét, felkockázott vajat és olvasszuk össze őket. Vegyük le a tűzről és hagyjuk kihűlni.
2. Melegítsük elő a sütőt 160 C fokra, egy kicsi (20x20) tepsit béleljünk ki sütőpapírral.
3. Keverjük össze a krémsajtot, cukrot, tojást és a vaníliakivonatot.
4. A kihűlt vajas csokoládéhoz keverjük hozzá a cukrot, majd egyenként a tojásokat.
5. Végül óvatosan keverjük hozzá a lisztet és a csipet sót.
6. Töltsük a tepsibe a csokis tészta kétharmad részét, öntsük rá a mascarponés keveréket, majd kanalazzuk a tetejére a maradék csokis tésztát. Egy hurkapálcával keverjük márványosra a felső réteget. A csokis tészta sűrűbb, mint a krémsajtos, arra kell figyelni, hogy jól elkeveredjen a két tészta egymással, de csak a felső rétegben. Ettől lesz majd tölteléke is a süteménynek.
7. Légkeveréssel sütöttem 50 percig 160 C fokon. Akkor jó, ha már nem mozog a sütemény teteje, de még nem sült át egészen.

Ha  kihűlt, a tetejére lehet (10 dkg olvasztott keserűcsoki+ 3 dkg vaj + 1 ek.rum + 2 ek.cukor)csoki mázat önteni, de ez el is maradhat. Több órás hűtés után vágható fel, nálunk a kedvenc méret: 3x3cm-es kis kocka


2017 május 10, szerda

Hová lett...? 6. rész

Az iskola utáni délutánok mindig játékkal teltek, ha volt is házi feladatunk, biztosan kevés, s hamar elkészítettük, ugyanis mindig játszottunk. Nagyon gyakran színházasdit. Én rendeztem a jeleneteket, instruáltam a két szomszéd lányt, s persze szerepeltem is, kitaláltam a díszletet, a jelmezeket. Kitűztük a bemutató dátumát, meghívtuk rá a szomszédokat is, s előadtuk. Azt nem tudom, honnan vettem az ötletet, hisz színházban nem jártam, akkortájt még moziban se hiszem, talán az iskolai szereplések motiváltak.

A volt fiú iskolába jártam, ami az utcánk elején állt. A hátsó részében volt egy hosszú terem, a végében színpad, elhúzható függönnyel. Az osztályunk gyakran rendezett ott műsoros délutánt a szülőknek, ismerősöknek. Volt abban  színdarab, tánc, szavalat, ének. Az egyik jelenet máig megmaradt bennem: ringatom a kisbabámat és éneklem: „Hát aludj, gyermekem, álmodj csak csendesen, a tó tükrén, az erdőő mélyén csend honol!” Nagy sikerem volt, gratuláltak a szomszéd nénik, s talán először mutatta anyukám, hogy büszke rám.

Az általános iskolai életemből kevés eseményre emlékszem. Arra viszont határozottan, hogy egyszer, alsós koromban körmöst kaptam. A tanítónő csak azt látta, hogy egyre gyakrabban forgolódom a padban, beszélek a körülöttem ülőkhöz. Egy ideig tűrte, szólongatott, végül kihívott, s rám parancsolt, tartsam oda a kezem összehajlított ujjakkal. Mivel egy hosszú favonalzót szorongatott, tudtam, mi vár rám. Nagyon nem fájhatott, hisz nem sírtam, lelkibeteg se lettem tőle, viszont mégis emlékszem rá a mai napig. Aztán kiderült a figyelmetlenségem oka: bedugult a fülem, nem hallottam, mit mond a tanító, ezért kérdeztem mindig a szomszédoktól a feladatot. A közeli nagyvárosban felszúrták a dobhártyám, ennek emléke határozottan él bennem, borzasztóan ordítottam.    folyt.köv.


2017 május 10, szerda

Hová lett...? 5. rész

 

Édesanyám fogta össze a szűkebb s a tágabb családot. Otthon mindent ő intézett, ő művelte a kertet, ahol minden szükséges megtermett, ő etette az állatokat; tyúkok, disznók mindig voltak, gyakran kacsák és libák is. Utóbbiakat tömte is. Mindennap főzött. Nem tudom felidézni, de feltételezem, hogy miután hajnalban útnak engedte édesapámat, hozzálátott a főzéshez, s mire mi felébredtünk, kész is volt az ebéd. Délelőtt mindig szabott, varrt, délután jöttek az asszonyok próbálni. Míg ők a konyhában- ahol a varrógép is állt - próbáltak, én a szobába húzódtam játszani, később tanulni, olvasni.

Nem jártam óvodába – a nővérem igen -, pedig nagyon vágytam. Nagyon szerettem volna kis óvodás uzsonnás táskát, s vettek is nekem. Egyszer vállamra vettem, s elindultam az óvodába. Édesanyám észrevette, utánam szaladt, s elkísért. Be is mentünk, de nem engedték, hogy ott maradjak, nem voltam beiratkozva. Sóvárogva néztem, ahogy a gyerekek szaladgáltak az udvaron. Mikor felnőttként rákérdeztem, azt mondta anyukám, azért nem vettek fel, mert ő otthon volt, „nem dolgozott”.

Édesanyám számon tartotta minden családtag – ami tetemes számra rúgott – születés- és névnapját, s ha személyesen nem tudtunk köszönteni, mindenkinek küldött üdvözlő képeslapot a nevünkben is. (Ma már a Facebook nagy segítség ebben!)

Az ebéd utáni mosogatást követően leült a varrógéphez, ha elálmosodott, ráborult a gépre s aludt kicsit. Egyébként varrás közben énekelgetett, magyar nótákat, népdalokat, de leginkább egyházi énekeket.                                        folyt. köv.


2017 április 21, péntek

Hová lett...? 4. rész

Alsós koromban – 50-es évek második fele - még nem volt tévénk, rádiónk igen. Édesapám minden vasárnap ebéd után meghallgatta a Jó ebédhez szól a nóta c. műsort - imádta a magyar nótákat, jó hangja is volt -, aztán lefeküdt aludni.

Amíg éltek a nagyszülők, minden vasárnap délután az volt a program, hogy szépen felöltöztünk, és kisétáltunk a település túlsó szélén élő nagymamáékhoz. Ami nem volt kis távolság, lehetett vagy 2-3 km oda, aztán estefelé vissza. Elől mentünk mi a nővéremmel szépen felöltözve, mögöttünk a szüleink. Kis alacsony, L  alakú házban laktak édesapám szülei, később Laci nagybátyám is ott élt fiatal – akkor tanítónőként dolgozó – feleségével. Emlékszem, mindig rácsodálkoztam a szekrény tetején sorakozó kék fedelű dolgozatfüzetekre. (Később volt benne részem elég!)

Másik nagybátyám akkor már nem ott élt, édesanyám egyszer suttogva beszélt róla, hogy „szegény Lajost kitelepítették a Hortobágyra.” De hogy miért, kik, mikor, hova?  sose feszegettük mi, gyerekek, éreztük valami mély, titokzatos szomorúság lengi körül. Mint ahogy sohase beszéltek nekünk „szegény Imréről”, édesanyám bátyjáról, akit – mint rokoni látogatások során halk beszélgetésfoszlányokból összeraktam – 56 után börtönbe zártak, s csak a 80-as évek végén engedtek szabadon. Akkor már nem bűnös, hanem hős volt, kapott is jóvátételt, de lehet-e jóvátenni több évtizedes börtönt, az elnyomott, lenézett családot, a négy gyereket, akik apa nélkül nőttek fel, a feleséget, akinek elő kellett teremteni négy éhes gyerekszájnak a mindennapi betevőt? Úgy tűnik, édesanyám rendszeresen küldött nekik csomagot, feltételezem, ezt tette a többi testvér is.


2017 április 10, hétfő

Hová lett...? 3. rész

folyt.:

A kert és a ház közötti elkerített területen nevelkedtek a jószágok, ott állt a tyúkól, az ásott wc (sokáig kijártunk ide), mögötte a disznóól.

Ott állt egy hosszú létra, amin fel lehetett jutni a padlásra, arra a félhomályos, félelmetes helyre, ahol kincsek hevertek. Volt ott két gyönyörű, díszes régi csillár, ma nagyon sokat érne. Aztán régi mozsár, mérleg, edények. Ide a gerendára volt felakasztva a füstölt csülök és a jó vastag szalonna. Onnan nyílt egy lejárat egyenesen a kamrába. Ott sorakoztak a zsákok tele kukoricával, búzával, halomban hevert a csöves kukorica, amiket téli estéken morzsoltunk. Jobb kézbe vettük a csutkát, balba a tengerit, és jó erősen dörzsöltük a kukoricasorokat, míg ki nem jött a helyéről a szem.

Állt a kamrában egy nagy daráló, időnként az én feladatom volt a lemorzsolt kukoricát megdarálni, ami elég nehezen ment, jól elfáradt a karom tőle.

Kiskoromból nincs túl sok emlékem. Rémlik, hogy négy éves lehettem, amikor egyszer kiszöktem a kapun, és elindultam az utcán egyedül. Nagymamám épp jött hazafele a temetőből, kézen fogott és hazavezetett. Gondolom, össze is szidott, mert igen szigorú asszony volt, azt hiszem, soha sem nevetett. Öt éves voltam, amikor meghalt. Halványan emlékszem, amint fel volt ravatalozva a középső szobában.

Egy másik jelenet is felidéződik előttem kiskoromból: a Városkert melletti boltból indulok hazafelé, épp kilépek az ajtón, a visszakapott pénzt számolom, amikor lovak lábai közt találom magam, ma is látom fölöttem a ló hasát és lábait. Szerencsére nem tapostak rám, s a kocsis gyorsan meg tudta állítani őket. Mikor felnőtt koromban ezt elmeséltem édesanyámnak, azt mondta, hogy nem engem, hanem a nővérem ütötték el a lovak.                                                                                                                                                                 Hogy is van ez?  1. Anyuka rosszul emlékezett. 2. Mindkettőnket elütöttek a lovak. 3. Csak a nővérem   ütötték el, de olyan élénk volt a fantáziám, elképzeltem, mintha velem történt volna.   Azt hiszem, sose derül ki az igazság, de nem is lényeges.

folyt. köv.


2017 április 4, kedd

Hová lett...? 2. rész

 

Az udvaron a gémeskút mellett állt egy hatalmas eperfa, nagyon szerettem az érett,  nagyszemű, sötétlila epret. A konyhakertben a zöldségek mellett édesgyökér zöldellt, azokat rágcsáltuk, ha édes ízre vágytunk. Olvasom, hogy nagyon egészséges, de azóta se látok sehol édesgyökeret. Jó lenne felidézni újra az ízét. Volt két mogyoróbokrunk is, minden évben hoztak valamennyi termést. Amerikai mogyorót csak mikulásra kaptunk, karácsonyra pedig 1-1 narancsot, 2-3 csokit, szaloncukrot, bár azt nem szerettem, nagyon kemény volt.

Egyébként csokit csak "úgy" soha nem vettek édesanyámék, legfeljebb név - vagy születésnapra. De nem is hiányzott, manapság is ritkán eszem csokit.

A hátsó kertben megtermett minden, amire nekünk és az állatoknak szükségük volt. A zöldségeket ásott veremben tartottuk, a homokba ledugdostuk a petrezselyem, sárgarépa gyökereit és a krumplit, hagymát is. Mesélte édesanyám, hogy a háború végén minden élelmiszerüket itt dugták el az oroszok elől.

Minden évben disznótoroztunk, akkor még szalmával perzselték le a hatalmas állatot. Hűtőszekrényünk még nem volt, a kolbászt, sonkát, oldalast megfüstölték és a padláson a gerendára akasztva tárolták. Hurka csak annyi készült, ami elfogyott a disznótorban, valamint a kóstolóba jutott belőle. Minden szomszéd, résztvevő, közeli rokon kapott kóstolót, aztán ha ők disznótoroztak, visszakaptuk.

A hús egy részét felszeletelve kisütötték a szüleim, és nagy bödönökben zsír közé tették. A tepertőt ugyancsak. Így elállt akár a következő torig. Be kellett osztani, soha nem vettünk húst boltból, persze tyúkokat, libákat, kacsákat is mindig tartott édesanyám.

Eleinte a kenyeret is sütötte, a régi házunkban még volt búboskemence. Aztán az átépítések során pusztulásra lett ítélve, attól kezdve boltból hoztuk a nagy kétkilós fehérkenyeret. Akkor még nem is sejtettük, hogy mennyire káros az egészségre!

folyt. köv.

 


2017 április 4, kedd

Hová lett az elmúlt hat és fél évtizedem?

Elhatároztam, leírom az emlékeimet - amíg még megvannak. Hátha egyszer majd a gyerekeimnek lesz idejük, s kíváncsiak lesznek az anyjukra abból az időből, amikor ők még nem éltek.

Tehát:      Egy alföldi kisvárosban születtem a múlt század derekán. Édesanyám 39 éves volt, amikor én világra jöttem, édesapám egy évvel fiatalabb. Ő sofőrként dolgozott, édesanyám otthon varrt, „maszekolt”, bejelentés nélkül dolgozott.  Gyerekkoromban mindig ő varrta nekem a szebbnél-szebb ruhákat, soha nem vettünk készen.

Házunk, kertünk

Kezdetben hosszú, tornácos, nádfedeles parasztházunk volt, édesanyám családja lakott itt korábban. A bejárati ajtó előtt egy téglalap alapú filagória állt, oldalain futó kék virágokkal.

Úgy gondolom, olyan 4-5 éves lehettem, amikor ezt a régi nádtetős házat lebontották, s az utcafrontra egymás mellé két szobát építettek. Később a tornácon végig téglaoszlopok magasodtak, az oszlopok között méternyi magas fal húzódott, a bejárat előtt fedett terasz lett kialakítva. Belépve az épületbe jobbra a két új szobába vezetett utunk, balra a konyhába értünk. Méreteit olyan 5x5 méteresre saccolom. Anyukám itt főzött, itt varrt, itt ettünk, és - fürdőszobánk még nem lévén - esténként itt mosakodtunk az udvari gémeskútból húzott vízben a nagy lavorba beleállva. Ez a helyiség volt a családi és "társadalmi" életünk színtere. Ha a szomszédok, barátok átjöttek tanyázni, itt beszélgettek, pletykáltak - főleg édesanyámmal. Azért csak vele, mert édesapám teherautó-sofőr volt, ő vagy fuvarban járt, vagy a szobában aludt az újabb indulásig.                                                 folyt.köv.


2017 január 3, kedd

Az unokám és az iskola

Szeptembertől iskolás az unokánk. Nagy örömmel, izgalommal készült - de három hét után már nem szeretett menni.

Mi történhetett? Igazán nem tudjuk. A tanítónő panaszkodik az anyukának, hogy fecseg a gyerek, akkor is, amikor nem szólítja. Ha rászól, megsértődik, dacos lesz. Nem ír szépen. Nem tartja rendben a felszerelését.

Csupa nem, nem, mi az, amit nem tud. Nem lehetne néha dicsérni is? Egy hat éves gyereknek szárnyakat ad az elismerés. Itthon tapasztalom, hogy a tanult betűket mind felismeri, hangoztatja, összeolvassa. A fiamék nem tanították előre olvasni, bár többen mentek úgy iskolába a társai közül, hogy ismerték a betűket. A tanult betűket, szavakat akár diktálás után is leírja, valóban nem túl szépen -ahhoz nincs elég türelme - de helyesen.

Mindössze négy hónap telt el az iskolából, s az az érzésem, hogy máris sikerült őt berakni egy skatulyába. Engem ez nagyon bánt, de persze nem szólok. Hajrá, kicsim, innen szép nyerni!


2016 augusztus 29, hétfő

Az unokám és az egészségügyi ellátás. Kommentár nélkül

Hatéves unokám pár napja dörzsöli a szemét, ami szúr és könnyezik. Hétfőn az anyukája elviszi a közeli kórházba. Reggel 9-től 12 óráig várakoztatják őket, mire sikerül bekerülnük a szakorvoshoz. Persze, az unokám már fáradt, kimerült az izgalommal terhes várakozástól, éhes és szomjas. Sír, nem akarja engedni, hogy megnézzék a szemét.

A doktornő is fáradt, közli az anyukával, menjenek haza, majd hozza vissza a gyereket, ha megnyugodott! A menyem ragaszkodik a vizsgálathoz, nem szeretne újabb hosszú órákat az intézményben várakozással tölteni.

Szerencsére egy kedves asszisztensnő játékosan, matricákkal eloszlatja a gyerek félelmét, így megtörténhet a vizsgálat, melynek eredményeképpen egy rozsdadarabot távolítanak el a kislány szeméből. Még épp idejében, nem okozva maradandó károsodást.

 

Két héttel ezelőtt én is orvosnál kötöttem ki az unokámmal. Szaladgálás közben elesett, elég csúnyán lehorzsolta a térdét. Persze, volt némi sírás is, hisz fájt, de gyors lemosás, lekezelés után megnyugodott. Viszont még három nap után sem tetszett nekem a seb gyógyulása, így biztonság kedvéért elvittem a háziorvosomhoz. Rövidesen be is hívtak bennünket. A doktor néni a kedvenc állatairól kezdte faggatni, miközben megvizsgálta a sebet. Részletesen elmagyarázta a gyereknek, mi fog következni, hogyan mossa le, hogyan keni be, majd tesz rá egy filmréteget, hogy ne ragadjon bele a kötés. Az unokám mindent megértett, mindent kíváncsian végignézett. Félelem, ellenkezés nélkül.

S másnap reggelre visszahívtak bennünket kötözésre. Nem vagyok biztos benne, hogy erre feltétlenül szükség volt, de mentünk örömmel, nagy büszkén, sőt, az unokám azt kérte, ő hadd vegye le a kötözőszert a sebről. A doktor néni nevetve el is ment onnan, hogy csak nyugodtan végezze el az ő dolgát.

Két eset. S mivel a címben azt írtam: kommentár nélkül, most befejezem. Bár tudnék mit hozzáfűzni... 

 


2016 február 15, hétfő

Papírfonás alapfokon

A hideg téli hónapokra új hobbit találtam: a papírfonást.

Alapanyag van bőven, némi ragasztó és festék kell még, s lehet kezdeni. Először a szálakat sodrom meg, 8-9 cm-es papírcsíkokból hurkapálcika segítségével. Az interneten lehet hozzá segítséget kapni. Aztán kartonpapírból kivágom az alapot, körben ráragasztgatom a megsodort pálcákat, majd lefedem egy másik, ugyanolyan méretű kartonnal.

Választok egy minta dobozt, amilyen nagyságút szeretnék készíteni, azt ráhelyezem az alapra, a tartópálcákat felhajtom, és csipesszel a doboz tetejéhez rögzítem. Majd fogok egy papírpálcát, odaragasztom az alap egyik sarkához, s elkezdem vezetni a tartópálcák között, elől, majd hátul bebújtatva. Ha elfogy a pálca, beledugom egy másik keskenyebb végét, esetleg picit beragasztózom.

Ha már elég magas a fonott doboz, a tartópálcákat egyszerűen visszadugom a végén. Ennél van sokkal jobb és szebb befejezés is, de még nem vettem a fáradságot megtanulni.

A fenti két fotót internetről másoltam, ezek a kész dobozok, kosarak, borosüveg tartók viszont a saját "alkotásaim", de nem sikerült elforgatnom a képet. Most már nincs türelmem hozzá, de legközelebb javítom!

Jó fonást, jó próbálkozást!