2017 április 21, péntek

Hová lett...? 4. rész

Alsós koromban – 50-es évek második fele - még nem volt tévénk, rádiónk igen. Édesapám minden vasárnap ebéd után meghallgatta a Jó ebédhez szól a nóta c. műsort - imádta a magyar nótákat, jó hangja is volt -, aztán lefeküdt aludni.

Amíg éltek a nagyszülők, minden vasárnap délután az volt a program, hogy szépen felöltöztünk, és kisétáltunk a település túlsó szélén élő nagymamáékhoz. Ami nem volt kis távolság, lehetett vagy 2-3 km oda, aztán estefelé vissza. Elől mentünk mi a nővéremmel szépen felöltözve, mögöttünk a szüleink. Kis alacsony, L  alakú házban laktak édesapám szülei, később Laci nagybátyám is ott élt fiatal – akkor tanítónőként dolgozó – feleségével. Emlékszem, mindig rácsodálkoztam a szekrény tetején sorakozó kék fedelű dolgozatfüzetekre. (Később volt benne részem elég!)

Másik nagybátyám akkor már nem ott élt, édesanyám egyszer suttogva beszélt róla, hogy „szegény Jánost kitelepítették a Hortobágyra.” De hogy miért, kik, mikor, hova?  sose feszegettük mi, gyerekek, éreztük valami mély, titokzatos szomorúság lengi körül. Mint ahogy sohase beszéltek nekünk „szegény Imréről”, édesanyám bátyjáról, akit – mint rokoni látogatások során halk beszélgetésfoszlányokból összeraktam – 56 után börtönbe zártak, s csak a 80-as évek végén engedtek szabadon. Akkor már nem bűnös, hanem hős volt, kapott is jóvátételt, de lehet-e jóvátenni több évtizedes börtönt, az elnyomott, lenézett családot, a négy gyereket, akik apa nélkül nőttek fel, a feleséget, akinek elő kellett teremteni négy éhes gyerekszájnak a mindennapi betevőt? Úgy tűnik, édesanyám rendszeresen küldött nekik csomagot, feltételezem, ezt tette a többi testvér is.


2017 április 10, hétfő

Hová lett...? 3. rész

folyt.:

A kert és a ház közötti elkerített területen nevelkedtek a jószágok, ott állt a tyúkól, az ásott wc (sokáig kijártunk ide), mögötte a disznóól.

Ott állt egy hosszú létra, amin fel lehetett jutni a padlásra, arra a félhomályos, félelmetes helyre, ahol kincsek hevertek. Volt ott két gyönyörű, díszes régi csillár, ma nagyon sokat érne. Aztán régi mozsár, mérleg, edények. Ide a gerendára volt felakasztva a füstölt csülök és a jó vastag szalonna. Onnan nyílt egy lejárat egyenesen a kamrába. Ott sorakoztak a zsákok tele kukoricával, búzával, halomban hevert a csöves kukorica, amiket téli estéken morzsoltunk. Jobb kézbe vettük a csutkát, balba a tengerit, és jó erősen dörzsöltük a kukoricasorokat, míg ki nem jött a helyéről a szem.

Állt a kamrában egy nagy daráló, időnként az én feladatom volt a lemorzsolt kukoricát megdarálni, ami elég nehezen ment, jól elfáradt a karom tőle.

Kiskoromból nincs túl sok emlékem. Rémlik, hogy négy éves lehettem, amikor egyszer kiszöktem a kapun, és elindultam az utcán egyedül. Nagymamám épp jött hazafele a temetőből, kézen fogott és hazavezetett. Gondolom, össze is szidott, mert igen szigorú asszony volt, azt hiszem, soha sem nevetett. Öt éves voltam, amikor meghalt. Halványan emlékszem, amint fel volt ravatalozva a középső szobában.

Egy másik jelenet is felidéződik előttem kiskoromból: a Városkert melletti boltból indulok hazafelé, épp kilépek az ajtón, a visszakapott pénzt számolom, amikor lovak lábai közt találom magam, ma is látom fölöttem a ló hasát és lábait. Szerencsére nem tapostak rám, s a kocsis gyorsan meg tudta állítani őket. Mikor felnőtt koromban ezt elmeséltem édesanyámnak, azt mondta, hogy nem engem, hanem a nővérem ütötték el a lovak.                                                                                                                                                                 Hogy is van ez?  1. Anyuka rosszul emlékezett. 2. Mindkettőnket elütöttek a lovak. 3. Csak a nővérem   ütötték el, de olyan élénk volt a fantáziám, elképzeltem, mintha velem történt volna.   Azt hiszem, sose derül ki az igazság, de nem is lényeges.

folyt. köv.


2017 április 4, kedd

Hová lett...? 2. rész

 

Az udvaron a gémeskút mellett állt egy hatalmas eperfa, nagyon szerettem az érett,  nagyszemű, sötétlila epret. A konyhakertben a zöldségek mellett édesgyökér zöldellt, azokat rágcsáltuk, ha édes ízre vágytunk. Olvasom, hogy nagyon egészséges, de azóta se látok sehol édesgyökeret. Jó lenne felidézni újra az ízét. Volt két mogyoróbokrunk is, minden évben hoztak valamennyi termést. Amerikai mogyorót csak mikulásra kaptunk, karácsonyra pedig 1-1 narancsot, 2-3 csokit, szaloncukrot, bár azt nem szerettem, nagyon kemény volt.

Egyébként csokit csak "úgy" soha nem vettek édesanyámék, legfeljebb név - vagy születésnapra. De nem is hiányzott, manapság is ritkán eszem csokit.

A hátsó kertben megtermett minden, amire nekünk és az állatoknak szükségük volt. A zöldségeket ásott veremben tartottuk, a homokba ledugdostuk a petrezselyem, sárgarépa gyökereit és a krumplit, hagymát is. Mesélte édesanyám, hogy a háború végén minden élelmiszerüket itt dugták el az oroszok elől.

Minden évben disznótoroztunk, akkor még szalmával perzselték le a hatalmas állatot. Hűtőszekrényünk még nem volt, a kolbászt, sonkát, oldalast megfüstölték és a padláson a gerendára akasztva tárolták. Hurka csak annyi készült, ami elfogyott a disznótorban, valamint a kóstolóba jutott belőle. Minden szomszéd, résztvevő, közeli rokon kapott kóstolót, aztán ha ők disznótoroztak, visszakaptuk.

A hús egy részét felszeletelve kisütötték a szüleim, és nagy bödönökben zsír közé tették. A tepertőt ugyancsak. Így elállt akár a következő torig. Be kellett osztani, soha nem vettünk húst boltból, persze tyúkokat, libákat, kacsákat is mindig tartott édesanyám.

Eleinte a kenyeret is sütötte, a régi házunkban még volt búboskemence. Aztán az átépítések során pusztulásra lett ítélve, attól kezdve boltból hoztuk a nagy kétkilós fehérkenyeret. Akkor még nem is sejtettük, hogy mennyire káros az egészségre!

folyt. köv.

 


2017 április 4, kedd

Hová lett az elmúlt hat és fél évtizedem?

Elhatároztam, leírom az emlékeimet - amíg még megvannak. Hátha egyszer majd a gyerekeimnek lesz idejük, s kíváncsiak lesznek az anyjukra abból az időből, amikor ők még nem éltek.

Tehát:      Egy alföldi kisvárosban születtem a múlt század derekán. Édesanyám 39 éves volt, amikor én világra jöttem, édesapám egy évvel fiatalabb. Ő sofőrként dolgozott, édesanyám otthon varrt, „maszekolt”, bejelentés nélkül dolgozott.  Gyerekkoromban mindig ő varrta nekem a szebbnél-szebb ruhákat, soha nem vettünk készen.

Házunk, kertünk

Kezdetben hosszú, tornácos, nádfedeles parasztházunk volt, édesanyám családja lakott itt korábban. A bejárati ajtó előtt egy téglalap alapú filagória állt, oldalain futó kék virágokkal.

Úgy gondolom, olyan 4-5 éves lehettem, amikor ezt a régi nádtetős házat lebontották, s az utcafrontra egymás mellé két szobát építettek. Később a tornácon végig téglaoszlopok magasodtak, az oszlopok között méternyi magas fal húzódott, a bejárat előtt fedett terasz lett kialakítva. Belépve az épületbe jobbra a két új szobába vezetett utunk, balra a konyhába értünk. Méreteit olyan 5x5 méteresre saccolom. Anyukám itt főzött, itt varrt, itt ettünk, és - fürdőszobánk még nem lévén - esténként itt mosakodtunk az udvari gémeskútból húzott vízben a nagy lavorba beleállva. Ez a helyiség volt a családi és "társadalmi" életünk színtere. Ha a szomszédok, barátok átjöttek tanyázni, itt beszélgettek, pletykáltak - főleg édesanyámmal. Azért csak vele, mert édesapám teherautó-sofőr volt, ő vagy fuvarban járt, vagy a szobában aludt az újabb indulásig.                                                 folyt.köv.


2017 január 3, kedd

Az unokám és az iskola

Szeptembertől iskolás az unokánk. Nagy örömmel, izgalommal készült - de három hét után már nem szeretett menni.

Mi történhetett? Igazán nem tudjuk. A tanítónő panaszkodik az anyukának, hogy fecseg a gyerek, akkor is, amikor nem szólítja. Ha rászól, megsértődik, dacos lesz. Nem ír szépen. Nem tartja rendben a felszerelését.

Csupa nem, nem, mi az, amit nem tud. Nem lehetne néha dicsérni is? Egy hat éves gyereknek szárnyakat ad az elismerés. Itthon tapasztalom, hogy a tanult betűket mind felismeri, hangoztatja, összeolvassa. A fiamék nem tanították előre olvasni, bár többen mentek úgy iskolába a társai közül, hogy ismerték a betűket. A tanult betűket, szavakat akár diktálás után is leírja, valóban nem túl szépen -ahhoz nincs elég türelme - de helyesen.

Mindössze négy hónap telt el az iskolából, s az az érzésem, hogy máris sikerült őt berakni egy skatulyába. Engem ez nagyon bánt, de persze nem szólok. Hajrá, kicsim, innen szép nyerni!


2016 augusztus 29, hétfő

Az unokám és az egészségügyi ellátás. Kommentár nélkül

Hatéves unokám pár napja dörzsöli a szemét, ami szúr és könnyezik. Hétfőn az anyukája elviszi a közeli kórházba. Reggel 9-től 12 óráig várakoztatják őket, mire sikerül bekerülnük a szakorvoshoz. Persze, az unokám már fáradt, kimerült az izgalommal terhes várakozástól, éhes és szomjas. Sír, nem akarja engedni, hogy megnézzék a szemét.

A doktornő is fáradt, közli az anyukával, menjenek haza, majd hozza vissza a gyereket, ha megnyugodott! A menyem ragaszkodik a vizsgálathoz, nem szeretne újabb hosszú órákat az intézményben várakozással tölteni.

Szerencsére egy kedves asszisztensnő játékosan, matricákkal eloszlatja a gyerek félelmét, így megtörténhet a vizsgálat, melynek eredményeképpen egy rozsdadarabot távolítanak el a kislány szeméből. Még épp idejében, nem okozva maradandó károsodást.

 

Két héttel ezelőtt én is orvosnál kötöttem ki az unokámmal. Szaladgálás közben elesett, elég csúnyán lehorzsolta a térdét. Persze, volt némi sírás is, hisz fájt, de gyors lemosás, lekezelés után megnyugodott. Viszont még három nap után sem tetszett nekem a seb gyógyulása, így biztonság kedvéért elvittem a háziorvosomhoz. Rövidesen be is hívtak bennünket. A doktor néni a kedvenc állatairól kezdte faggatni, miközben megvizsgálta a sebet. Részletesen elmagyarázta a gyereknek, mi fog következni, hogyan mossa le, hogyan keni be, majd tesz rá egy filmréteget, hogy ne ragadjon bele a kötés. Az unokám mindent megértett, mindent kíváncsian végignézett. Félelem, ellenkezés nélkül.

S másnap reggelre visszahívtak bennünket kötözésre. Nem vagyok biztos benne, hogy erre feltétlenül szükség volt, de mentünk örömmel, nagy büszkén, sőt, az unokám azt kérte, ő hadd vegye le a kötözőszert a sebről. A doktor néni nevetve el is ment onnan, hogy csak nyugodtan végezze el az ő dolgát.

Két eset. S mivel a címben azt írtam: kommentár nélkül, most befejezem. Bár tudnék mit hozzáfűzni... 

 


2016 február 15, hétfő

Papírfonás alapfokon

A hideg téli hónapokra új hobbit találtam: a papírfonást.

Alapanyag van bőven, némi ragasztó és festék kell még, s lehet kezdeni. Először a szálakat sodrom meg, 8-9 cm-es papírcsíkokból hurkapálcika segítségével. Az interneten lehet hozzá segítséget kapni. Aztán kartonpapírból kivágom az alapot, körben ráragasztgatom a megsodort pálcákat, majd lefedem egy másik, ugyanolyan méretű kartonnal.

Választok egy minta dobozt, amilyen nagyságút szeretnék készíteni, azt ráhelyezem az alapra, a tartópálcákat felhajtom, és csipesszel a doboz tetejéhez rögzítem. Majd fogok egy papírpálcát, odaragasztom az alap egyik sarkához, s elkezdem vezetni a tartópálcák között, elől, majd hátul bebújtatva. Ha elfogy a pálca, beledugom egy másik keskenyebb végét, esetleg picit beragasztózom.

Ha már elég magas a fonott doboz, a tartópálcákat egyszerűen visszadugom a végén. Ennél van sokkal jobb és szebb befejezés is, de még nem vettem a fáradságot megtanulni.

A fenti két fotót internetről másoltam, ezek a kész dobozok, kosarak, borosüveg tartók viszont a saját "alkotásaim", de nem sikerült elforgatnom a képet. Most már nincs türelmem hozzá, de legközelebb javítom!

Jó fonást, jó próbálkozást!


2015 január 21, szerda

Gyógyszerárak

Nem szoktam háborogni az árak emelkedése miatt, hisz úgyse tudom befolyásolni. De a gyógyszerárak állandó növekedése nagyon érzékenyen érint. 

Az állandó gyógyszereinkért a párommal 22000 Ft-ot fizetünk havonta. Azt szoktam mondani, mi lenne, ha még betegek is lennénk?  Mindketten magas vérnyomásra szedünk gyógyszereket, aztán koleszterincsökkentőt, vízhajtót, én pajzsmirigyes is vagyok. Ezek mellett Q10-et, néhány vitamint, ha szükséges, Aspirint szedek. És ha néha zsírosat eszem, bekapok 1-2 Bilagitot. Legutóbb a férjemmel hozattam ez utóbbi gyógyszert, s teljesen kiakadtam, mikor megláttam az árát! A 30 szem 6190 Ft-ba került!! Tehát egyetlen szem több, mint 200 Ft!

Mondják meg nekem, mi kerül egyetlen szem gyógyszeren 200 Ft-ba?!


2015 január 19, hétfő

Hagyományőrző disznótor

Több, mint fél éve nem írtam semmit. Elvesztettem a hitem abban, hogy bárkit is érdekelne az én kis életem. Nem mintha eseménytelenül teltek volna a napjaim, hisz többször voltunk kirándulni ismerősökkel vagy az unokával, jótékonysági esteken, ünnepi rendezvényeken vettünk részt, az őszi választásokon a helyi választási bizottság elnökeként tevékenykedtem, heti rendszerességgel gyógyfürdőben áztatjuk magunkat, s még ott vannak a nőszövetség rendezvényei.

Az asszonytestvérekkel most hagyományőrző disznótorra készülünk. Megvásárolunk egy malacot, s a parókia udvarán s konyháján feldolgozzuk a húsát, s a finom "disznóságokat" el is fogyasztjuk.  Reggelire hagymás vért eszünk, majd sütünk karikapecsenyét, kolbászt, hurkát, tepertőt, készítünk disznósajtot, főzünk toroskáposztát, sütünk hájastésztát, s természetesen előételként finom orjaleves készül. Az ebbe való csigatésztát is közösen készítettük el egyik délután.

Utoljára gyerekkoromban csináltam csigát, amikor lakodalom előtti szombaton összegyűltünk a csigacsinálásra a menyasszonyi háznál, jó sokan voltunk, gyorsan ment a munka, közben ettünk, ittunk, majd mikor befejeztük a munkát, le kellett taposni a csiga végét, vagyis táncolni kezdtünk - ez akár éjfél utánig is eltartott.

Nos, ennek már majdnem ötven éve. Azóta nem volt a kezemben csigacsináló, de a konyhafiókban őríztem édesanyám régi eszközét.  Én lepődtem meg legjobban, hogy milyen gyorsan előjöttek a mozdulatok. Ismertem úgy a csigakészítést, hogy előtte kockára vágták a tésztát, és úgy sodorták meg, de tudtam anno csíkokra vágott tésztából is.

Nos, most is ez utóbbi módon készítettük: a tésztacsík végét rátekertük a pálcikára, letéptük és megsodortuk a csigacsinálón. Tízen voltunk, másfél óra alatt elkészítettünk másfél kiló csigatésztát. Azt is megtudtam, hogy egy kg. réteslisztet 9 db tojással gyúrunk össze. Semmi más nem kell hozzá.

Elhatároztam, itthon is kipróbálom. Ha sikerül, akár ajándékként is adhatom az ismerősöknek. A szakemberek azt mondták, úgy érdemes kezdeni, hogy két tojás mennyi réteslisztet kíván, annyival összegyúrni, kinyújtani, csíkokra vágni stb.

Holnap lesz a próba napja! 


2014 május 28, szerda

Berekfürdőn az unokával

Kihasználva a csodálatos napsütést a négy éves unokánkkal Berekfürdőre utaztunk.

Örömmel láttam, hogy a fürdő területén gyönyörű virágok pompáznak. A medencék vize is szép tiszta volt. Így aztán arra gondoltam, nem a gyermekmedence felé vesszük az irányt, hanem kipróbáljuk az unokával az ikermedencét. Kezdetben bátortalanul, de a helyben vásárolt úszóguminak köszönhetően egyre felszabadultabban, magabiztosabban úszkált, nagyokat kacagva, sikítva. Oly annyira, hogy örömében nagyokat csapkodott, locsizott a kezével. Szerencsére rajtunk kívül senki nem volt a közelben, de természetesen én azonnal nevelni kezdtem, elmagyarázva, miért nem helyes, ha szétspriccel a víz. Meg is értette, hisz alapjában véve szófogadó kislány.

S akkor az egyik fürdőző idősebb úr elkezdte őt locsolni! A kicsi csak nézett rám: most akkor mi van, neki szabad, nekem nem? Nosza, még mielőtt szólhattam volna, visszalocsolt. Csakhogy nem az illető bácsit találta el, hanem a közelben ülőket, akik persze méltatlankodva vették ezt tudomásul.

Rászóltam a gyerekre, holott az öreg urat kellett volna eligazítanom. Csakhogy nem tudtam, mit is mondjak...